Ki tagadhatná, hogy mennyi jót, mennyi pozitívumot vitt bele a világba a kereszténység az elmúlt évezredekben?
Azt hiszem, erről ennyi épp elég, hiszen nem arra hívattunk el, hogy magunkat dicsérjük.
Ki tagadhatná, hogy mennyi hibát és mulasztást követett el a kereszténység az elmúlt évezredekben?
Ennél a kérdésnél sem kell túl hosszan elidőzni, hisz a tényeket mindnyájan ismerjük, vagy legalábbis sejtjük.
A leglényegesebb kérdés számomra az, hogy mit kezdünk ezekkel a tényekkel, e hibák és mulasztások tudatával, sejtésével.
A keresztény ember az élete legnagyobb ajándékának a bűnbocsánatot tartja, úgy hiszem. Ha újra vétkezik, s ha szembesül a vétekkel, átélve a szembesülés néha szinte megsemmisítő, iszonyatos fájdalmát, szégyenét, mégis szabad arra, hogy azt mondja: én voltam – mert megtapasztalta, hogy olyan Úr van mindnyájunk fölött, aki az áradó megbocsájtás maga.
Szabad rá? Úgy, ahogy a teljes kiszolgáltatottságban valaki szabad arra, hogy behúzódjon az egyetlen menedékbe.
Tehát – ha nem vállalom a tetteim felelősségét, az Isten kegyelmét teszem hiábavalóvá.
Ha ez egyetlen emberre igaz, akkor igaznak kell lennie az emberek közösségére, az egyházra, de az egyetemes kereszténységre is.
És ha nem tudjuk kimondani, hogy mi voltunk, akkor nem csak magunkat meg egymást hiteltelenítjük el, hanem Őt is.
(Sokszor a beszélgetés csak a bocsánatkérés után tud elindulni.)
Utolsó kommentek