Gábor nagymamájának története (ld. az előző bejegyzést) nem egyedi – több női visszaemlékezésben felbukkan az a momentum, hogy a koncentrációs- vagy haláltáborban meg kellett ölni az újszülöttet, mert az egész barakkot kiirtották volna, ha fölfedezik, s a kicsi amúgy sem élte volna túl a körülményeket. Iszonyatos az anyának, de iszonyatos a többi, jelenlévő asszonynak is. Számunkra felmérhetetlenül az.
Szerkesztőtárs bejegyzése nyomán határoztam el, hogy erről én is írok. Azt hiszem, hogy senki sem kárhoztatható, aki Auschwitzban, vagy a Holokauszt más, elképesztően kegyetlen helyzetében veszítette el a hitét. (Vagy aki azért nem tud hinni most, mert ez, akkor megtörtént.) Mert míg az emberi gonoszság-potenciálról kiderült, hogy meghalad minden róla szóló elképzelést, addig az isteni gondviselésről (mely nem sietett megoltalmazni pl. a fent említett nőket és csecsemőket) mi derült ki? Az, hogy más, mint amilyennek addig hittük. Vagy az, hogy nincs… Mi derült ki a szenvedőket befedező, kiáltásokat meghallgató, a gonoszakra lesújtó Úrról? Az, hogy Ő nem ilyen – vagy hogy Ő nincs. Ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani változatlanul a gondviselő és igazságos Isten képét, vagy abban kellene hinnünk, hogy a hatmillió elpusztítottnak volt valami közös bűne; vagy pedig arra kellene gondolnunk, hogy szenvedésük és haláluk mártíromság volt a világ jobbá válásáért, és az örök élet jutalmáért… Az első variáció helyből elfogadhatatlan, de ki kárhoztatná azt, aki a másodikra is azt mondja: lehetetlen, mert ekkora szenvedés, ráadásul nem önként vállalva, túlságosan nagy ár mindezért.
Mi marad annak, aki hinni akar Istenben? Marad az értetlenség. Marad, szerintem az egész zsidó-keresztény hagyományra érvényesen az a mondatocska, hogy „Uram, kihez mehetnénk?”. Marad a kereszténységnek az a tapasztalata, amire szerkesztőtárs is hivatkozik: Jézus nem maradt ki a szenvedésből, végigcsinálta, végigküszködte, mint mindazok, akiknek fájdalmait és méltatlan pusztulását még értelmezni sem tudjuk. Ez persze nem válasz, de ez a hit vékonyka lehetősége. Ugyanis soha senki nem ígérte, hogy hinni könnyű.
Hallom szinte a kérdező hangokat: pl. a Gulágról miért nem írunk? De írunk, íme. Azt gondolom, hogy aki komolyan veszi és tiszteletben tartja a szenvedő embert és annak szenvedését, az nem szelektálhat, nem mondhatja, hogy „ez előtt fejet hajtok, de az előtt már nem”. A fájdalomban mindenki magára hagyatott, segítségre és vígasztalásra szoruló. Ezt a mindenkori rászorultságot kellene észrevennie a befogadó Egyháznak, vagyis nekünk, faji, nemzeti, nemzetiségi, szociális, vallási (és egyéb!) különbségre való tekintet nélkül.
Utolsó kommentek