Ha a megbocsátás valamiféle cél szolgálatában áll, legyen bár mégoly tisztességes és tisztán szellemi (kiváltás vagy megváltás; kiengesztelődés vagy üdvösség), ha a normális (társadalmi, nemzeti, politikai, pszichológiai) állapot helyreállítását célozza, éspedig a gyász, az emlékezet terápiája vagy ökológiája révén, akkor a »megbocsátás« nem lehet tiszta - és a fogalma sem az. [...]

 

Abból kell kiindulnunk, hogy létezik olyasmi, tagadhatatlanul, amire nincs bocsánat. És valójában nem ez az egyetlen olyan dolog, amit meg kell bocsátani? Az egyetlen, ami megbocsátásért kiált? Ha csak azt lennénk hajlandók megbocsátani, ami megbocsáthatónak tűnik, amit az egyház »bocsánatos bűnnek« nevez, akkor kiüresedne a megbocsátás eszméje. Ha valami bocsánatot kíván, akkor az az, amit a vallás nyelve »halálos bűnnek« nevez, az, aminél rosszabb nincs, a megbocsáthatatlan bűn vagy jogtalanság. Ebből fakad az az apória, amelyet száraz és kérlelhetetlen, könyörtelen formalitással a következőképpen fogalmazhatnánk meg: a megbocsátás csak a megbocsáthatatlant bocsátja meg. Csak akkor lehetséges vagy követelmény a megbocsátás, csak lehet szó megbocsátásról, ha az a tárgya, ami megbocsáthatatlan. Ez pedig annyit jelent, hogy a megbocsátás egyenesen lehetetlennek mutatkozik. Csak akkor lehetséges, ha valami olyat visz végbe, ami lehetetlen.

Jacques Derrida francia zsidó filozófus gondolatai ezek. Akit érdekel az egész gondolatmenet, illetve az, hogy kivel-mivel vitázik Derrida; és hogy az egész kérdést hogyan lehet a keresztény teológiába beilleszteni, az olvassa el ezt a Vigíliában megjelent cikket.

Ezzel emlékezünk a most zajló nagy zsidó ünnepre is, a Jóm Kippurra, az Engesztelés Napjára.