Időről-időre megpróbálkozom azzal, hogy a családban közösen olvassuk a Szentírást. Nem csak a felnőttek, hanem mindannyian, a négyéves és a hétéves fiú is. Eddig még nem nagyon volt sikerem, a fiúk unatkoztak, izegtek-mozogtak, nem nagyon bírták ki még a legrövidebb történet végét sem. Lehet, hogy azért sem, mert én magam csökönyösen ragaszkodom a Károli szöveghez. Én azt szeretem, azzal ismerkedtem meg a Bibliával, számomra a régies szófordulatok részét képezik az evangéliumnak. Ananiás beméne a házba és reá vetette kezeit Pálra, nem pedig betért a házba és rátette a kezét. Csakhogy ez a nyelv másoknak nem feltétlenül működik.
Jézus arámiul beszélt, nem pedig a szent nyelven héberül, ugyanis akkor és ott ezt értették meg a legtöbben. Mikor Pál eljut a filozófusok fővárosába Athénba, próbál úgy beszélni, ahogy az érthető az athéniaknak. A nyelv és a nyelvezet kérdésében egészen döbbentesen voltak rugalmasak.
Képes-e megszólítani ma az egyházunk azokat, akik számára idegen a nyelve? A köznyelvben a papos beszéd egyet jelent a hiteltelennel és a modorossal. A fiataloknak a konfirmáció során a hasonlóan érthetetlen kátét kell olvasniuk. Mit mond az alábbi szöveg egy tizenhárom évesnek:
Látható szent jegyek és pecsétek, melyeket Isten azért szerzett, hogy az azokkal való élés által az evangélium ígéretét velünk annál inkább megértesse és megpecsételje, tudniillik azt az ígéretét, hogy Ő Krisztus keresztfán való egyetlenegy áldozatáért, kegyelemből közülünk kinek-kinek bűnbocsánatot és örök életet ajándékoz.
Beleragadtunk ebbe a nyelvbe és azt várjuk, hogy előbb tanulják meg azok, akikhez beszélni akarunk. Ne csodálkozzunk, ha olyan az egyház missziós sikere, amilyen.
Utolsó kommentek