Az ember, aki jelen esetben én vagyok, néha mélységesen megsajnálja egyházát, egyházvezetőit. Most épp azért, mert eljutott hozzám egy egészen hajmeresztő szövegű, zagyván vádaskodó Bölcskei-ellenes levél, amelyet kanadai magyar református atyafiak írtak, és küldtek szét számtalan magyarországi atyafinak. Az volt az első reflexem, hogy "na most akkor hagyjuk az egyházkritikát". De a második reflexem az, hogy nem a kíméletesség a dolgom - és nem csak az enyém, hanem a mienk -, hanem az igyekezet, hogy a magunk eszközeivel Jézusról mondjunk valamit a világnak, a világban. Az "egyházkritika" pedig ebben a keretben kap helyet, és csak ebben van értelme, magyarán akkor, ha újra és újra "szólunk az egyháznak", hogy tessék Jézusról beszélni.

Erre lett volna a reformátusoknak egy egészen kitűnő alkalma, és a bejegyzés címéből erre vonatkozik a "marketing" szó. A tegnapi Magyar Narancsban ugyanis megjelent egy hallatlanul érdekes cikk, íme a beharangozója:

Megtérők és térítők - Ki jön a házamba?

"A krízis szükséges, de nem elégséges feltétele a megtérésnek. Az új hívők egyre tudatosabban választanak vallást és felekezetet; fontos szempont például, hogy milyen érzelmi törődést nyújt egy közösség. A hívők gyarapításában a kisegyházak az aktívabbak. Lesz-e megtérési hullám a gazdasági válság miatt?"

A Narancs cikke nagyon jó arra, hogy konstruktív vita létesülhessen két, gondolkodásában mérhetetlenül távoli csoport, a "megtértek" és a "nem megtértek" közt. Azt is meg kell hagyni, hogy nagyon becsületes munkát végzett a Narancs, és megtartva a lapra jellemző szellemi beállítottságot, nyitottan, a legtöbbet hozta ki a maga módján a témából. Szóval érdemes elolvasni, és gondolkodni rajta.

A cikkben katolikus, protestáns, neo-protestáns, buddhista hívők, megtértek, lelkészek, egyházi tisztviselők, értelmiségiek stb. szólalnak meg. Széles a merítés. Amiről nem esik szó benne, mert ez már talán a cikk keretein kívüli tartományra tartozik: hogy mi a megtérés spirituális jelentősége, mi az üdvösség lényege az egyes egyházak szerint. Lényegében, hogy ugyan mit értett Jézus az alatt, hogy "tegyetek tanítványokká minden népeket stb."...

Ami nagyon érdekesen kirajzolódik a cikkből, az az egyes egyházak aktivitása közötti különbség: hogy mennyire pörögnek azon, hogy új híveket szerezzek. Ja és nem maguknak, hanem Jézusnak - ugye ez az ideális eset. (Most itt a cikk keresztényekre vonatkozó részére fókuszálok, nyilván.) És itt történik a katasztrófa. A katasztrófa ugyanis nem csak az, ha egy egyháznak nem igazán vannak új tagjai, megtérői, betérői, hanem az is, ha már nem is nagyon hirdeti, hogy ezt kéne akarnia, ezen kéne dolgoznia. Sajnos a Narancsból az jön át, hogy a református egyház katasztrofális állapotban van. Vagy: elszalasztotta azt a kiváló marketinglehetőséget, amit ez a cikk kínált, hogy egy egész újfajta és sok által látogatott közegben valamit megmutasson abból, hogy kíváncsi az emberekre, hogy várja, hívja őket, hogy szeretné, hogy minél többen tartozzanak hozzá... Na ez a katasztrófamarketing.

A református nyilatkozókat Gyöngyösi Csilla képviseli eleinte - nagyon szimpatikusakat mond. Aztán a cikk vége felé jön az, ami megbolygatta érzelmi háztartásomat: 1. "a történemi egyházak utánpótlását döntően a hívők gyermekei adják", szemben az erőteljesen misszionáló újabb egyházakkal. Nos, nem tudom, mimódon sikerült ezt a képet kialakítani magukról a "történelmi egyházaknak", de az biztos, hogy ennek a hozzáállásnak egyáltalán nincsen köze a megtéréshez vagy a misszóhoz, és (enyhén fogalmazva) nem is vonzó azok számára, akik keresik Istent, de nem tartoznak egy meghatározott - méghozzá születésileg meghatározott! - csoportba. 2. A door-to-door (becsengetős) típusú misszionálásról egy "volt református lelkész" azt nyilatkozza: "Megalázónak éreznénk." A protestantizmus nagy alakjai közül nem egy mondta, hogy a Pokolba is hajlandó elmenni azért, hogy valakinek Jézust megmutathassa. Én tudom, hogy a becsengetős misszió problematikus - pl. mert van benne egy erős személytelen elem. De nem azért, mert bántja a méltóságunkat! 3. Az ismeretlen nyilatkozó ekként folytatja gondolatmenetét, és bevallom, ettől már könnybe lábadt a szemem, nem a meghatottságtól: "Épp elég munkát ad, hogy híveinket Istenhez és az egyházhoz közelítsük".

Már nem akarom tovább nyújtani ezt a méretes posztot, de csak annyit: hiába a fáradozás befelé, a "meglévő" hívek felé, ha nincsen igyekezet kifelé, ha, úgy tetszik, nincsen misszió. Ami vonzó az újaknak, az felpezsdül a régiek számára is. Egy-egy beérkező, megtérő külső ember olyan örömöt hoz, ami majd felrázza a fásult híveket. A missziós szemlélettől lesz élő az egyház. Nem is értem, hogy hogyan mondhat le az egyház a "külsőkről". Vagy ha nem mond le, akkor mégis miképpen alakíthatja ki magáról éppen ezt a képet?