Az egyik "nagy kereskedelmi" tévé hírkommentátora megfogalmazásában: március 15-én az ünneplés este "erőszakba torkollt, mint azt megszokhattuk". Döbbenetes ezt hallani, dehát igaza van, megszoktuk, noha alapvetően megszokhatatlan. 2006-ban elhűlve néztük, hogy Pesten is lehet autókat, épületeket szétverni, és hogy az utcákon, ahol dolgozni járunk, meg sétálunk, meg találkozunk, lehet útburkolatot feltörni, és magyarul beszélő rendőrőkre dobni azt. Aztán 2007-ben azon drukkoltunk, hogy ne legyen rosszabb 2006-nál. Aztán lement az idei meccs is, sokmillió forintos kárral, sérült rendőrökkel, fotósokkal és megsérült maszkos-kapucnis fiatalokkal (meg idősebbekkel). Magyarán ezt "szoktuk meg": rongálást és agressziót.
    A megszokás voltaképpen a tehetetlenséget jelenti, meg azt, hogy egy jelenséget, amin nem tudunk változtatni, olyan kategóriában helyezünk el, ahol biztonságos távolságból szemlélhetjük. Jellegzetes maimagyar tulajdonság, hogy ezt a kategorizálást a politikusainktól várjuk, miközben tudható (lenne), hogy a politikai retorika úgy működik, hogy bármely rossz helyzetből a maga számára valami előnyöst, valami jót akar kinyerni.
    Közben ami elmarad, az éppen a legfontosabbnak a felmérése: miféle agresszió szakad itt fel, miből fakad, honnan származik, és lehet-e valamit kezdeni vele? Mi az, ami segít, valóban? (A "provokátor" elnevezés, ami a bejegyzés címében kiemelten is szerepel, több szempontból érdekes. Az egyik szempont a történelmi, ezt nálam hivatottabb kell, hogy kibontsa. A másik viszont pusztán szemantikai: ez a szó ugyanis azt jelenti, hogy valakik önmagukat elmaszkírozva megbízták ezeket a fiúkat és férfiakat, hogy Molotov-koktéllal felszerelkezve zavarják a rendet - avagy ők maguk az ügynökök. S akkor mások miért tekintik őket "forradalmároknak"? Stb. Mindez csak arra jó, hogy ne értsük meg, mi történik velünk. Amiképpen abban sem érzem e probléma teljeskörű felvállalását, ha évente rutinból szétkergettetjük őket a rendőrséggel, és annyi...) A retorika megelégelése egyébként radikalizálódához is vezethet: felszabadította az önbíráskodás iránti vágyat, ezért is van kétségtelenül nagy támogatottsága a hadi alakulatként felépülő gárdáknak és "felvonulásaiknak".
    Még emlékszem a '89 utáni első kifütyülésre, megdobálásra. Meg az első nyilvános zsidózásra. Most már belefér a rendezvényeken való roma-gúnyolás, meg a bábu-égetés.
    Szóval épp ez a kérdés, hogy akarjuk-e, hogy beleférjen. A politikusainktól várjuk - hiába -, amit magunknak kellene, ennek a maimagyar társadalomnak, akik vagyunk, tudatosítani, hogy a politikai ellenvélemény és az erőszak két abszolút külön dolog, az egyik nem legitimálja a másikat. Az erőszakot semmi sem legitimálja. Viszont az agessziónak vannak gyökerei, és végre utána kellene nézni, hogy ezek hová vezetnek - történelmiek, kulturálisak, gazdaságiak...? Avagy ez még annál is eredendőbb? Itt, ezen a ponton léphetne be az egyház, vagyis az Isten hívő népe, hogy segítsen kibékülni - kinek akivel kell, önmagával vagy a másikkal.
    Magyarországon többségünkben most abba a helyzetbe kerültünk, hogy kénytelenek vagyunk "hozzászokni" a társadalmi agresszivitáshoz. De ha a többség válasza ez az adaptálódás, akkor számíthatunk rá, hogy növekedni fog az erőszaknak az a dózisa, amit le kell nyelnünk.  De választhatjuk a dialógust és az erőszakmentesség igényének tudatosítását is.