A keresztény egyházak homoszexualitáshoz való viszonya leginkább abban fejeződik ki, hogy hajlandók-e egynemű párokat esketni. Ebben a bejegyzésben nem térek ki arra, amikor az egyházak a "bibliai értékeket" a világi jogalkotáson kérik számon, mert Amondóhoz hasonlóan szerintem sem ez a dolguk - ezt az "állammal összefonódott kereszténység" gesztusának tartom. Maradjunk ezért az egyházi esküvő kérdésénél, ami körül hatalmas vita dúl. Az elutasítás alapja az, hogy a Biblia (mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben) bűnnek mondja a homoszexualitást. Vannak viszont irányzatok, melyek szerint az a tiltás nem is azt jelenti, amit; illetve idejétmúlt. De én most erről sem szeretnék beszéni, hanem:
Ha egy egyház azt vallja, hogy Isten még nem jelentette ki a számára, hogy a homoszexualitásra vonatkozó tiltást átírta/elvetette volna, akkor teljességgel logikus, hogy ez az egyház az egynemű kapcsolatot nem fogja házasságként szentesíteni.
De! Akkor viszont a heteroszexuális kapcsolatok terén is ugyanennyire következetesnek kell lennie! Vagyis föl kell hagynia azzal az igei szempontból teljesen helytelen gyakorlattal, hogy mindenki, aki heteróként megfelelő keresztlevéllel esik be a templomba, automatikusan egyházi esketésben részesülhet. A Szentírásnak a heteroszexuális kapcsolatra nézve is vannak kritériumai. Amiket ha figyelmen kívül hagy a házasság megáldására fölkért lelkész, az arra enged következtetni, hogy a heteroszexuális kapcsolatban végbemenő ún. paráznaság kisebb/megengedhetőbb bűn, mint a homoszexuális paráznaság. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az Evangélium bűn és bűn közt nem tesz különbséget, nem rangsorol. Csak az ember rangsorol.
A paráznaság kategóriája a Szentírásban minden házasságon kívüli kapcsolatra vonatkozik. Keresztény szempontból ilyen értelemben csak azok a párok áldhatók meg, akik Isten előtt lezárták minden addigi kapcsolatukat, és tényleg arra szövetkeznek, hogy a hit segítségével az életüket immár egymás iránt elkötelezve élik - mindvégig. (Ez az, amit elvileg el is várnánk a házasulandóktól, hogy a házasság szónak tartalma legyen. Ha nincs tartalma, akkor nem kell templomban esküdni - minek?) Magyarán, e logika szerint, csak az a lelkész utasíthatja vissza homoszexuálisok egyházi esketését, aki pl. nem ad össze olyan heteró párt, akik a családi hagyomány végett jöttek a templomba, de nem akarnak fetétlenül egy életre együtt maradni. Ez elég keményen hangzik így, dehát egy lelkésznek vannak eszközei: lehet a párokat ún. jegyesbeszélgetésre hívni, és az Igét felmutatni a számukra. És lehet nemet mondani - ez miért megy olyan könnyen, ha melegekről van szó?
Az ilyen lelkész nyilván nem lesz a legnépszerűbb figura - de a kereszténységet nem is népszerűségre játsszák. Aki viszont meg akar küzdeni társáért, kapcsolatáért, az majd őt választja, a többiek meg valaki mást. Tessék következetesnek lenni az Igében és a szent házasságot képviselni - vagy tessék következetesen befogadni mindenkit, aki egyházi áldást kér a házasságára, nemi identitásra való tekintet nélkül! A köztes út csak diszkrimináció, puhaság, és a bűnöknek előítélet-alapú rangsorolása.
Utolsó kommentek