Szelíd Olajfa

Gábor nagymamájának története (ld. az előző bejegyzést) nem egyedi – több női visszaemlékezésben felbukkan az a momentum, hogy a koncentrációs- vagy haláltáborban meg kellett ölni az újszülöttet, mert az egész barakkot kiirtották volna, ha fölfedezik, s a kicsi amúgy sem élte volna túl a körülményeket. Iszonyatos az anyának, de iszonyatos a többi, jelenlévő asszonynak is. Számunkra felmérhetetlenül az.

Szerkesztőtárs bejegyzése nyomán határoztam el, hogy erről én is írok. Azt hiszem, hogy senki sem kárhoztatható, aki Auschwitzban, vagy a Holokauszt más, elképesztően kegyetlen helyzetében veszítette el a hitét. (Vagy aki azért nem tud hinni most, mert ez, akkor megtörtént.) Mert míg az emberi gonoszság-potenciálról kiderült, hogy meghalad minden róla szóló elképzelést, addig az isteni gondviselésről (mely nem sietett megoltalmazni pl. a fent említett nőket és csecsemőket) mi derült ki? Az, hogy más, mint amilyennek addig hittük. Vagy az, hogy nincs… Mi derült ki a szenvedőket befedező, kiáltásokat meghallgató, a gonoszakra lesújtó Úrról? Az, hogy Ő nem ilyen – vagy hogy Ő nincs. Ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani változatlanul a gondviselő és igazságos Isten képét, vagy abban kellene hinnünk, hogy a hatmillió elpusztítottnak volt valami közös bűne; vagy pedig arra kellene gondolnunk, hogy szenvedésük és haláluk mártíromság volt a világ jobbá válásáért, és az örök élet jutalmáért… Az első variáció helyből elfogadhatatlan, de ki kárhoztatná azt, aki a másodikra is azt mondja: lehetetlen, mert ekkora szenvedés, ráadásul nem önként vállalva, túlságosan nagy ár mindezért.

Az 1971-ben, Londonban tartott első Roma Világkongresszus a Gélem, gélem („Megyek, megyek”) kezdetű műdalt – a jugoszláviai Jarko Jovanovics roma nyelven (lovári nyelvjárásban) írt szerzeményét – fogadta el a cigányság hivatalos himnuszának. A magyarországi romák körében azonban egy másik ének is himnuszként vált ismertté. Orsós László Jakab gyűjtötte, és Bari Károly fordította magyarra azt a beás népdalt, amelynek szövege így kezdődik: „Zöld az erdő, zöld a hegy is, / A szerencse jön is, megy is”. Először 1993-ban énekelték közösen az Egerben rendezett roma polgárjogi tüntetésen.

Ifjabb Hegedűs Loránt református lelkész október 23-i beszéde miatt a református egyház zsinata nagy többséggel megerősítette 1990-es, az antiszemitizmust elítélő nyilatkozatát szerdán Budapesten.

Bölcskei Gusztáv, a református zsinat lelkészi elnöke felhívta a figyelmet, hogy idén március 24-én már panaszt tett a zsinat elnöksége Hegedűs Loránt megnyilvánulásai miatt az illetékes egyházmegyénél, amely csak a napokban közölte, hogy "a felelős döntéshez nem állt elegendő információ a rendelkezésére". A zsinat lelkészi elnöke ezért újabb panaszt nyújtott be az illetékes egyházmegyének Hegedűs Loránt október 23-i beszéde miatt.

Ennek kapcsán erősítették meg a református egyház zsinatának az antiszemitizmust elítélő, 1990-es határozatát. Az 1990. június 12-én elfogadott nyilatkozat emlékeztet arra, hogy a társadalom nagymértékben polarizálódik, és "a nyugtalanító közérzet sokszor teret enged az antiszemitizmusnak is", amelyet a leghatározottabban elítélnek. A zsinat kijelentette, hogy saját eszközével küzdeni kíván az antiszemitizmus ellen, és a társadalmi és vallási megbékélést szeretnék elérni teológiai állásfoglalásukkal és "minden más lehetséges módon is".

Ha egy közösség megbontja határait, hogy mindenki számára elérhetővé váljék, akkor meg is hasonlik önmagával, hisz a hozzá érkező idegen és jövevény nem a feleslegére vagy „értékeire” fog vágyni, hanem befogadásra, otthonos helyre - vagyis többet kér annál, ami számára előkészíttetett: nyitottságot, változást. (És többet is ad mindannál, amit remélhetünk és elképzelhetünk.)

A befogadásnak nagy ára az önfeladás, a csoportidentitás megnyitása a másik ember előtt. Annak éri meg ezt megfizetni, aki elkezdett mélységesen vágyakozni az után, aki teljesen más, mint ő. (A találkozás pedig meghozhatja a felismerést: hasonlítunk.)

Ha egy keresztény közösség nem szeretne többé zárt csoport lenni, hanem befogadóvá akar válni, akkor lespórolhatatlan a szembesülés ezzel a feladattal. De a keresztény embernek nem kellene félnie, hisz már keresztülment egy mindezeknél nagyobb félelmen: akkor, amikor Jézus megfosztotta, lecsupaszította minden elrejtő, beburkoló identitásától, és utána belefoglalta az Ő identitásába, önazonosságába.

Felhívás a református egyházhoz tartozó hívőkhöz

 
Mi, e levél aláírói a Magyar Evangéliumi Testvérközösségtől kiinduló, „Hazájukért és a közéletért felelősséget érző hívők és nem hívők felhívása a Magyarországi Református Egyházhoz” címet viselő kezdeményezésre úgy tekintünk, mint ökumenikus összefogásra, melyben a keresztény emberek felelőssége fejeződik ki hitük és közösségük iránt, és minden aláíró felelőssége a szélsőségektől mentes magyar közéletért. Valljuk, hogy társadalmunkban semmilyen szinten nincs helye gyűlöletkeltő, kirekesztő, antiszemita megnyilvánulásoknak - így ifj. Hegedűs Loránt 2007. október 23-án elmondott szavainak sem. Hisszük, hogy minden ilyen megnyilvánulás teljességgel ellentmond Isten szent Igéjének; vagyis, ahogy a közös felhívás megfogalmazza, ezeket összeegyeztethetetlennek tartjuk hitvallásunkkal, az egyetemes humánummal és a kereszténységgel.

Ugyanakkor úgy gondoljuk, hogy nekünk, a református egyházhoz tartozó hívőknek – lévén, hogy ifj. Hegedűs Loránt a mi egyházunk lelkipásztora –, a más egyházakhoz tartozók (illetve az egyházhoz nem tartozók) állásfoglalását figyelembe véve, határozottabban kell kifejeznünk véleményünket; hiszen a probléma elsősorban a mienk, és a felelősség is mindenek előtt a sajátunk. Felelősök vagyunk érte, hogy ilyen gondolatok és ilyen eszmék bármilyen módon a mi egyházunkhoz kapcsolódhattak. Felelősök vagyunk érte, hogy ezek az eszmék bárkit is megbánthattak, illetve távol tarthattak attól, hogy a mi egyházunkban ismerje meg a Jézus Krisztust. Az is a mi felelősségünk, hogy ez többé ne fordulhasson elő.

Ki tagadhatná, hogy mennyi jót, mennyi pozitívumot vitt bele a világba a kereszténység az elmúlt évezredekben?
Azt hiszem, erről ennyi épp elég, hiszen nem arra hívattunk el, hogy magunkat dicsérjük.

Ki tagadhatná, hogy mennyi hibát és mulasztást követett el a kereszténység az elmúlt évezredekben?
Ennél a kérdésnél sem kell túl hosszan elidőzni, hisz a tényeket mindnyájan ismerjük, vagy legalábbis sejtjük.

A leglényegesebb kérdés számomra az, hogy mit kezdünk ezekkel a tényekkel, e hibák és mulasztások tudatával, sejtésével.

A keresztény ember az élete legnagyobb ajándékának a bűnbocsánatot tartja, úgy hiszem. Ha újra vétkezik, s ha szembesül a vétekkel, átélve a szembesülés néha szinte megsemmisítő, iszonyatos fájdalmát, szégyenét, mégis szabad arra, hogy azt mondja: én voltam – mert megtapasztalta, hogy olyan Úr van mindnyájunk fölött, aki az áradó megbocsájtás maga.
Szabad rá? Úgy, ahogy a teljes kiszolgáltatottságban valaki szabad arra, hogy behúzódjon az egyetlen menedékbe.
Tehát – ha nem vállalom a tetteim felelősségét, az Isten kegyelmét teszem hiábavalóvá.

Ha ez egyetlen emberre igaz, akkor igaznak kell lennie az emberek közösségére, az egyházra, de az egyetemes kereszténységre is.
És ha nem tudjuk kimondani, hogy mi voltunk, akkor nem csak magunkat meg egymást hiteltelenítjük el, hanem Őt is.

(Sokszor a beszélgetés csak a bocsánatkérés után tud elindulni.)

Végül ne áltassa senki magát köztünk, hogy más fogja helyette megvívni a harcot az egyház igazságáért! (...) E harchoz nem politikai szenvedély kell, hanem megvesztegethetetlen értelem, hipnózist feloldó akarat, s forró, bízó, alázatos és engedelmes hit az Egyház Urában, a Jézus Krisztusban, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Aki az ő egyházát vérén szerezte minden népből, nemzetből és fajból.

Ez nem a keresztyénség harca a zsidóság ellen, ez faji önvédelmi harc, s e javaslat [ti. az I. zsidótörvény] faji elveihez semmi köze a keresztyénségnek. (...) Van-e olyan módja a fajvédelemnek, amelyet pirulás és lelkiismereti vád nélkül vállalhatunk az előttünk legmagasabb fórum, az Isten igéje, s a múlt és a jövendő legtisztább egyházi személyiségei és az egyetemes egyház hívő közvéleménye előtt?

A szelíd olajfa
Pálnak a Rómabeliekhez írt levele, 11,16-36:

Ha pedig a zsenge szent, akkor a tészta is; és ha a gyökér szent, az ágai is azok.
Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának;
Ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.
Azt mondod azért: Kitörettek az ágak, hogy én oltassam be.
Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj;
Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez.
Tekintsd meg azért az Istennek kegyességét és keménységét: azok iránt a kik elestek, keménységét; irántad pedig a kegyességét, ha megmaradsz a kegyességben; különben te is kivágatol.
Sõt azok is, ha meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az Isten ismét beolthatja õket.
Mert ha te a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelid olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az õ saját olajfájokba.