Szelíd Olajfa

A magyar közélet, a politika és a jogalkotás évek óta kínlódik azzal, hogy valamiképpen megfogja, meghatározza a gyűlöletbeszédnek nevezett tevékenységet. Nincs könnyű dolga, hiszen folyamatosan egyéb jogok korlátozásába ütközik, olyan jogokba (pl. szólásszabadság), amik szintén nagyon fontosak. Nem szeretnék a vitának ehhez a részéhez hozzászólni, de érdemes lehet megnézni, mit mond minderről az Írás.

Jézus a kicsit szójátéknak tűnő kijelentését miszerint: Nem az fertőzteti meg az embert, a mi a szájon bemegy, hanem a mi kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert. Később a tanítványok kérésére részletesen el is magyarázza, eképp:

A mik pedig a szájból jőnek ki, a szívből származnak, és azok fertőztetik meg az embert.
Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanubizonyságok, káromlások.
Ezek fertőztetik meg az embert; de a mosdatlan kézzel való evés nem fertőzteti meg az embert.

Elég kemény lista. Jakab levelében talán még radikálisabb:

A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától.
Mert minden természet, vadállatoké, madaraké, csúszómászóké és vízieké megszelídíthető és megszelidíttetett az emberi természet által:
De a nyelvet az emberek közül senki sem szelidítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes.
Ezzel áldjuk az Istent és Atyát, és ezzel átkozzuk az embereket, a kik az Isten hasonlatosságára teremttettek:
Ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok. Atyámfiai, nem kellene ezeknek így lenni!

Úgy tűnik a Szentírás álláspontja egyértelmű a gyűlöletbeszéd kérdésében.

Hogy miért most került ide ez az írás? Azért mert állami ünnepünkön negyven fiatal úgy döntött elmegy megverni a közelben lakó romákat. Az egyik csoport kővel dobott fejbe az ablakon át egy 12 éves kislányt, aki életveszélyesen megsérült. Vajon megtörténhetett volna ez, ha egy éve nem  cigányok bűneitől és a velük szembeni jogos önvédelemtől lenne hangos az ország?

Atyámfiai, nem kellene ezeknek így lenni!

Van egy megdöbbentő rész az Apostolok cselkedeteiben, mikor Krisztus búcsúzik a tanítványoktól:

Mikor azért azok egybegyűltek, megkérdék őt, mondván: Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek?

Túl vagyunk az összes csodákon, a messiási jóslatok beteljesedésén, a kereszthalálon és a feltámadáson is, mégis ez a kérdés, amit ebben az utolsó pillanatban nekiszegeznek. Hogy rendben van ez a sok szép dolog, kaptunk egy csomó jó kis mondást, amiket aztán majd könyvjelzőkre és hűtőmágnesekre tehetünk, de mi lesz végre az országgal? Mi lesz már végre a politikai programmal, amiről ez az egész szólna?

Krisztus így válaszol:

Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett.
Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.

Keresztényként, tanítványként ez lehet a politikai programunk, hogy az Ő tanúi legyünk a föld legvégső határáig (sőt még Samáriában is).

A ti atyáitok [...] idegen isteneknek szolgáltak. De áthoztam a ti atyátokat, Ábrahámot a folyóvíz túlsó oldalára, és elhordoztam őt egész Kánaán földjén, és megsokasítám az ő magvát. (Józsué 24,2-3)

 

Amikor Ábrahámot kiválasztotta és elhívta Isten, nem csupán Ábrahámot és utódait tartotta szem előtt. És nem is csak azért cselekedett így, hogy maga Ábrahám kegyelmet nyerjen, hanem hogy azt továbbadja másoknak. Voltak már Ábrahám előtt is hívő emberek, mint például Ábel, Énokh, Noé, akik nemes lelkükkel kiemelkedtek embertársaik közül. Amenniyre a Szentírásban olvasható feljegyzésekből megítélhetjük, ők már csaknem születésüktől fogva ilyenek lehettek. Ábrahám azonban, hasonlóan a körülötte élőkhöz, bálványimádó volt élete kezdetén. Önmagában, Isten elhívása nélkül nem állíthatnánk őt az előbb említett három férfiú mellé.

 

Mégis, Máté evangéliuma Ábrahám nevével kezdődik. Az összes ószövetségi név közül az övé hangzik leggyakrabban Jézus szájáról. Ezt a bálványimádót választotta ki Isten, hogy megszámlálhatatlan sokaság számára az Ő áldását közvetítse. Mert Istennek tetszett, hogy Ábrahámot válassza ki. Nem volt semmi a jellemében, ami erre érdemessé tette volna. De Isten a kezébe vette, vezette, és megszaporította. Vajon tehetné veled (velünk) is ugyanezt?

Kétszeres aktualitása van most ennek az igemagyarázatnak. Egy mindennapos olvasásra szolgáló áhitatoskönyvből származik - éppen ez az augusztus 20-ai rész. És mérhetetlenül pontosan értelmezi azt, ami többek közt aug. 20.-hoz, az államalapítás ünnepéhez tartozik: ez pedig a kereszténység felvétele. Ami csak akkor válik áldássá,  a geopolitikai-történelmi-kulturális jeletőséget meghaladó spirituális eseménnyé, ha így megy végbe, ahogy Ábrahám és az övéi esetében történt.

A másik aktualitás pedig az Olimpia. Merthogy az idézett könyv szerzője Watchman (Őrálló) Nee, a talán legnagyobb hatású kínai keresztény. Ni Su-Csu néven született 1903-ban Dél-Kína Fukien tartományában. Családjában már nagyapja keresztény hitre tért. Ez persze nem helyettesítette a személyes Isten-élményt. Ni/Nee 17 évesen tért meg, és azután munkába lendült - írt, beszélt, szervezett, újságot és könyveket adott ki, gyülekezeteket alapított. Mindezekért 1952-ben letartóztatták - míg társait a kommunista fenyegetés elől Tajvanra küldte, ő maga otthon maradt, hogy folytassa a kínai munkát. A börtönben halt meg, 1972-ben. Biztos tudta, hogy miről beszél, mikor Ábrahámról írt.

"Furcsa program" az Értelmiségi Fesztiválon, a szárszói református konferenciaközpontban... Áttekintés és kérdésözön.

Református lelkész áldotta meg a Magyar Gárda zászlóit (a nemzetit és az Árpád-sávosat), amiből kellő polémia lett. Most pedig az elhíresült turulszobor megáldása körül izzanak az indulatok.

De mit jelent a tárgyak megáldása? Én magam idáig csak személyek, közösségek megáldásáról hallottam a református egyházban. Hitvallásunk pontosan fogalmaz a szentségek (sákramentumok) kapcsán is, kizárva azt, hogy azoknak bármiféle anyagi tulajdonsága horodzná a szentségüket; és határozottan elítéli az ereklyék tiszteletét is. Templomaink felépítése is tükrözi ezt a felfogást, miszerint a figyelem Isten igéjére irányul nem pedig képekre és tárgyakra. A szent tér is ott van, ahol a szentek (Isten hívei, azaz mi magunk) vannak.

A Szentírás a paráznaság kifejezést két értelemben is használja: egyfelől a házasságon kívüli kapcsolatokra, másrészt a bálványok imádására. Isten népe paráznává lesz, ha bárkit vagy bármit (nem az Úr elé, hanem) az Úr mellé, vele egy szintre helyez. Bármilyen zászlót, bármilyen szobrot, bármilyen eszmét, bármilyen célt. Nem az a gond, hogy a szobrot áldani akaró lelkész engedélyt kér-e  a feletteseitől, hanem az, hogy  ha ezáltal paráznaságra készül.

Az alábbi rövid filmrészletben többek között Wolfgang Huber evangélikus püspök beszél Karl Barth teológiájáról. A számomra legfontosabb rész így hangzik:

Karl Barth jelentős megfigyelése az volt, hogy a Nagy Háború minden résztvevője magának tulajdonította Istent, ezáltal az egy keresztény Istenből törzsi istent kreáltak. Egy külön német, brit, francia istent. Ez katasztrófa volt a kereszténység számára.

Hogyan fordítható le ez az álláspont konkrét cselekedetekre? Erre Dietrich Bonhoeffer ad példát, aki pontosan a barthi gondolat lapján ítélte el az első pillanattól fogva a nemzeti szocializmust. A nácizmus és az egyház viszonyáról érdemes tudnunk, hogy kezdetben előszeretettel használták a keresztény kifejezéseket és képeket saját céljaikra. Az alábbi rövid részletben hallhatjuk Hitlert imádkozni, és azt is, ahogy Hitler megválasztása után egy nappal Bonhoeffer kifejti, hogy a vezér valójában bálvány és Isten helyébe állítja magát.

Isten nézi az Olimpiát.

(De mit lát?)

Tudunk Tibetről, cenzúrázott internetről, a földrengésben összedőlt iskolák silányságáért tiltakozó tanár eltűnéséről, az elégedetlen kisebbségekről, a földalatti keresztényekről... Tudunk doppingról; meg ma van az oszét-grúz-orosz harcok kipattanásának napja.

És most láttuk: Kelet-Timort, Szamoát, Vanuatut, Montenegrót, Irakot, Grúziát, Oroszországot, Palesztínát, iszlám országok női zászlóvivőit, Izraelt, Iránt, Burmát, PutyinBusht, a magyar csapatot, és igen, Kínát, a földrengéskor társait nyugtatgató kisfiút...

A világunk teljességét a Szentírás így írja le: "minden nemzetség és ágazat, nyelv és nép". Ebből a megígért teljességből majd az Isten békességében nem maradhat ki senki. Most ez az összegyülekezés Pekingben mindennek csak egy morzsányi előérzetét nyújthatja - ha nyújtja egyáltalán. Egyfelől ott a mérhetetlen tömegű hazugság, másfelől pedig rengeteg ember vágya, hogy már most valósuljon meg valami a közösségből, harcok nélkül.

Nem mindegy, kinek a nevében, minek a jegyében vagyunk együtt.

Disclaimer helyett: vigyázat, a kommentek korrektebbek, mint a bejegyzés! (Előfordul...)

(A képen: nemzeti sportbajnokság Szudánban.)

De nem kell félteni a kereszténység kritikusait sem, sőt! Az egyik legjobb rajzoló Rudis Muiznieks, az ő munkái a cecticen láthatók. Rudis szkeptikusnak vallja magát, és mindennemű fundamentalizmusnak (keresztény, iszlám, new age all inclusive) jól odatesz.

Minket nyilván az érdekel, hogy a kereszténységbe hol akad bele. Íme két példa (aborusz=abortusz, bocs):

Végezetül egy jó összefoglalás a kereszténységről:

És egy bónusz, hogy az ateisták is érintve érezzék magukat:

Avagy: "Oké, például mi győzne meg téged arról, hogy Isten tényleg létezik?" "Hát mondjuk ha egy éjjel átrendeződnének a csillagok, és azt írnák ki, hogy ÉN VAGYOK ISTEN ÉS TÉNYLEG LÉTEZEM, akkor az megtenné." Aznap éjjel...: ÉN VAGYOK ISTEN ÉS TÉNYLEG LÉZETEM. "Hú, aszta!" "Izé, ez inkább egy költői példa volt részemről..."

Könnyű nyári olvasmányként pillantsunk bele az amerikai kultúra egy jellegzetes szegletébe, nevezetesen a fundamentalista keresztények és az ő értékrendjüktől eltérően gondolkodók közti összecsapásokba. Jelen esetben nem a felmerülő vitás kérdések a könnyed fajsúlyúak, hanem a műfaj: a képregényes karikatúra.

Elsőként nézzünk bele Daniel Nuckols munkáiba a Dan's Pulpiton. Ő az a fundamentalista, aki nem csak savanyúan, hanem röhögve is ki tudja fejteni szigorú kreacionista nézeteit:

Darwin gyerekkoráról szóló szösszenetei szerintem zseniálisak:

Ez volt Darwin a felelősségről, a következő pedig Darwin a fejlődésről:

- Jövőre "vallás" kategóriát a Goldenblogon;

- "vallás" feedtag-et a blog.hu-n;

- min. 10 új vallási kérdésekkel is foglalkozó blogot.

Játékszabály:

- nem kell mindegyik blognak valláspártinak lennie, sőt, lehet vitatkozni!

- A vágyak közt van irreális is.

- A vágyak teljesülése kizárólag a blogszerzőkön múlik.

Bónusz: "Fratello Metallo" stúdiózik.

Koncerten:

Az eleve elrendelés, a kettős predesztináció tanítása örök és megunhatatlan gumicsontja minden református ifjúsági körnek. Hosszú éjszakákon át lehet róla vitatkozni, küzdeni vele, taglalni. Pusztán logikai úton nem látható be, hiszen az, hogy Isten igazságos, valamint az, hogy Isten jó, két egymással ellenkező állítás. Logikailag kizárják egymást, csak hitben fogadható el a kettő együtt.

A magam véleménye szerint bármi kevesebbel az Isten mindenhatóságán ejtünk csorbát, de ez most nem lényeges. Sokkal fontosabbnak tartom a dolog kapcsán, hogy egy korábbi bejegyzésünkben a homoszexualitásról szólva került elő az eleve elrendelés gondolata. Különösen azzal az érvvel társítva, hogy ez a szexuális orientáció genetikailag meghatározott, predesztinált. Nem mélyednék el a genetikai részletekben, megtettem már egy másik helyen, de arra fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a református gondolkodás szerint a dolog nem működhet úgy, hogy aki genetikailag ilyen vagy olyan, az egyértelműen a pokolra van szánva. Isten döntéséről ugyanis biztosan tudhatjuk azt, hogy titkos, az egyénen és Istenen kívül más nem ismerheti. Egy egyszerű DNS-vizsgálat nem tárhatja fel azt, amit az Úr titokban akar tartani.

Ez a titkosság abban is segít, hogy az eleve elrendelést jól tudjuk használni. Gondoskodik ugyanis arról, hogy ezt a tant csak és kizárólag magunkra vonatkoztatva értelmezzük, és mindenki mással szemben úgy viselkedjünk, mint akit az Úr üdvösségre szánt.

Hívőként és nem hívőként is alig van olyan koncepció, olyan intézmény, ami annyi fejfájást okozna, mint az Egyház. Akár a halszálkát - se kiköpni, se lenyelni nem tudjuk; de ott van, megkerülhetetlenül.

Krisztus azt mondja első tanítványának:

De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.

Péter tehát az az alap, amire az Egyház épül; sok szempontból ő az Egyház képe az evangéliumban. Annál érdekesebb, ha megnézzük, mi mindent is tesz ez a kőszikla az Írás szerint:

Megkéri az Istent, hogy parancsolja meg, hogy a vízen járva mehessen hozzá, majd amikor tényleg a vízen jár, megijed és süllyedni kezd.

Azt mondja, Krisztusnak nem eshetik bántódása, mire az Úr rászól:

Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra.

Mikor az Úr megmutatja neki magát az Ő istenségében, azt javasolja, hogy gyorsan ott helyben építsenek maguknak egy házat, és ki se mozduljanak többet erről a jó helyről.

Megdöbben, hogy akár még hétszer is meg kell bocsájtania az atyafiának.

Mikor virrasztani kellene a gyötrődő Jézus mellett, rögtön elalszik.

Szablyával hadonászik - alig győzi Jézus begyógyítani a sebeket, amiket Péter okoz.

És persze Péter háromszor is megtagadja Jézust, hogy az irháját mentse.

Ilyen az Egyház is: megijed, ha valóban működik, amit kér; szólhat belőle a Sátán is; maradna a saját kellemes helyén és szívesebben építene szép házakat, mint menne az emberek közé; nem siet a bocsánattal; nincs ébren, amikor kellene; könnyen ragad kardot; megtagadja az Istent, nem csak háromszor. Tudunk példát hozni bármelyik esetre, és a jogos egyházkritika ezt meg is teszi (inkvizíció, keresztes háborúk, intolerancia, szociális érzéketlenség stb.).

Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ő Péter. Az a Péter, aki elsőként és mindent elhagyva követte Jézust; aki kimondta, hogy Ő az Isten fia. Az a Péter, aki, mikor elmerülni kezd a vízben, így kiált: Uram, tarts meg engem! Aki, mikor megszólal a kakas, keservesen sír. Ez is az Egyház, az Istenhez forduló, bűnbánatra képes Egyház.

Kimeríthetetlen frusztráció forrása, de – akárcsak Péter – nagyon szerethető. Visky Ferenc mondta egyszer nekünk: Gyerekek, az Egyház misztérium, azt még az angyalok sem értik. Akkor mi mit akarunk?

A keresztény egyházak homoszexualitáshoz való viszonya leginkább abban fejeződik ki, hogy hajlandók-e egynemű párokat esketni. Ebben a bejegyzésben nem térek ki arra, amikor az egyházak a "bibliai értékeket" a világi jogalkotáson kérik számon, mert Amondóhoz hasonlóan szerintem sem ez a dolguk - ezt az "állammal összefonódott kereszténység" gesztusának tartom. Maradjunk ezért az egyházi esküvő kérdésénél, ami körül hatalmas vita dúl. Az elutasítás alapja az, hogy a Biblia (mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben) bűnnek mondja a homoszexualitást. Vannak viszont irányzatok, melyek szerint az a tiltás nem is azt jelenti, amit; illetve idejétmúlt. De én most erről sem szeretnék beszéni, hanem:

Ha egy egyház azt vallja, hogy Isten még nem jelentette ki a számára, hogy a homoszexualitásra vonatkozó tiltást átírta/elvetette volna, akkor teljességgel logikus, hogy ez az egyház az egynemű kapcsolatot nem fogja házasságként szentesíteni.

De! Akkor viszont a heteroszexuális kapcsolatok terén is ugyanennyire következetesnek kell lennie! Vagyis föl kell hagynia azzal az igei szempontból teljesen helytelen gyakorlattal, hogy mindenki, aki heteróként megfelelő keresztlevéllel esik be a templomba, automatikusan egyházi esketésben részesülhet. A Szentírásnak a heteroszexuális kapcsolatra nézve is vannak kritériumai. Amiket ha figyelmen kívül hagy a házasság megáldására fölkért lelkész, az arra enged következtetni, hogy a heteroszexuális kapcsolatban végbemenő ún. paráznaság kisebb/megengedhetőbb bűn, mint a homoszexuális paráznaság. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az Evangélium bűn és bűn közt nem tesz különbséget, nem rangsorol. Csak az ember rangsorol.

A paráznaság kategóriája a Szentírásban minden házasságon kívüli kapcsolatra vonatkozik. Keresztény szempontból ilyen értelemben csak azok a párok áldhatók meg, akik Isten előtt lezárták minden addigi kapcsolatukat, és tényleg arra szövetkeznek, hogy a hit segítségével az életüket immár egymás iránt elkötelezve élik - mindvégig. (Ez az, amit elvileg el is várnánk a házasulandóktól, hogy a házasság szónak tartalma legyen. Ha nincs tartalma, akkor nem kell templomban esküdni - minek?) Magyarán, e logika szerint, csak az a lelkész utasíthatja vissza homoszexuálisok egyházi esketését, aki pl. nem ad össze olyan heteró párt, akik a családi hagyomány végett jöttek a templomba, de nem akarnak fetétlenül egy életre együtt maradni. Ez elég keményen hangzik így, dehát egy lelkésznek vannak eszközei: lehet a párokat ún. jegyesbeszélgetésre hívni, és az Igét felmutatni a számukra. És lehet nemet mondani - ez miért megy olyan könnyen, ha melegekről van szó?

Az ilyen lelkész nyilván nem lesz a legnépszerűbb figura - de a kereszténységet nem is népszerűségre játsszák. Aki viszont meg akar küzdeni társáért, kapcsolatáért, az majd őt választja, a többiek meg valaki mást. Tessék következetesnek lenni az Igében és a szent házasságot képviselni - vagy tessék következetesen befogadni mindenkit, aki egyházi áldást kér a házasságára, nemi identitásra való tekintet nélkül! A köztes út csak diszkrimináció, puhaság, és a bűnöknek előítélet-alapú rangsorolása.

Az egyetlen olyan "társadalmi csoport", amit lehet gyűlölni, ha tetszik, de nem lehet megbántani: a keresztényeké. Kellene, hogy legyen - elvileg. A meleg+szolidaritásmenet kapcsán mégis újra és újra elhangzik a "vallásgyalázás" kategóriája - ide kerül a tavalyi elhíresült papruhás, rózsaszín bibliás felvonuló, meg az idei plakát (a szóhasználatot lásd pl. itt); vagy a néhány héttel ezelőtt újra feltépődött esete a Tilos Rádiónak, és a harcos ateisták némely megnyilvánulása.

Dehát mit gyaláznak ezekben az esetekben? Kigúnyolnak egy kultúrát, nekimennek egy identitásformának. Ez az, ami nagyon fáj, ha cigányokról, melegekről, zsidókról, magyarokról stb. van szó.

De a kereszténység nem kultúra. S amennyiben identitás, úgy nem eleve adott, mint mondjuk a nemzetiség; és nem is olyan kivédhetetlen meghatározója az életnek, mint a nemi identitás. A kereszténység nem beleszületős, hanem újjászületős. Akinek van füle, az hallja a különbséget. (Akinek meg nincs, az szélsőséges esetben fajvédelem és kereszténység közt is kapcsolatot talál.) Nem keresztény felmenők által válunk kereszténnyé, hanem azáltal, hogy Jézust Urunknak ismerjük el, bocsánatát meglátva-elfogadva. És ebből következően nekünk is nyitottá kell válnunk a megbocsájtásra, alárendelve magunkat - többek közt - ezeknek az igéknek:

Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek és érettem.

 

Áldjátok azokat, akik titeket kergetnek; áldjátok és ne átkozzátok.

Lehet hivatkozni a lejáratásra. De attól csak az tart, aki a tekintélyét félti. Ez pedig nem az egyház útja, noha mindig elcsábítja a hatalmi szerep. A tekintély megfélemlít és leural - mi köze ehhez Jézusnak?

Senki más nem árthat a Krisztus Egyházának, csak önmaga: saját bezárkózása, kulturális csoporttá merevedése, tekintélyelvűsége, paranoiája, ujjal mutogatása.

A homoszexualitással kapcsolatban gyakran felmerülő érv, hogy természetellenes. Ne bonyolódjunk bele abba, hogy előfordul-e homoszexualitás az állatvilágban. Nézzük meg inkább, mit mond természetünkről hitvallásunk, a Hedelbergi Káté:

K: Megtarthatod-é tökéletesen mind ezeket?
F.: Semmiképpen nem. Mert természetem szerint hajlandó vagyok Istent és felebarátomat gyűlölni.

Természetellenes tehát az elfogadás, a könyörület, a békesség és a szeretet. A homoszexualitás? Ezt nem tudom.

A keresztény egyházak többször és többféleképpen kifejezték a homoszexualitással szembeni fenntartásaikat - ezeket az is ismeri, aki egyébként nem érdeklődik a vallás iránt.
Annál kevesebbszer hangzik el az egyházak részéről: a melegek testvéreink. Miképpen minden ember az, mert hisszük és valljuk, hogy egy a Teremtőnk.

Tavaly a magyarországi melegek felvonulásán résztvevőket támadások érték, ezek idén is megismétlődhetnek. Több közösség, csoport jelezte, hogy részt szándékszik venni egy olyan, a melegek menetével párhuzamos csendes felvonuláson, mely kifejezi: nincs helye a melegek megtámadásának, nincs helye az erőszaknak. Nincs helye az ítélkezésnek sem. Aki ezt keresztényként képviselni szeretné, július 5-én 15 órakor a Deák téren csatlakozhat a többiekhez.

Gondolkodnivalók:

A JP-n zsidó szempontból

Az El Mondón keresztény szempontból

 A gyülekezetek azért erősödének a hitben, és gyarapodának számban naponként.
Eljárván pedig Frigiát és Galácia tartományát, mivelhogy eltiltatának a Szent Lélektől, hogy az ígét Ázsiában hirdessék,
Misia felé menvén, igyekeznek vala Bithiniába jutni; de nem ereszté őket a Lélek.
Áthaladván azért Misián, lemenének Tróásba.
És azon az éjszakán látás jelenék meg Pálnak: egy macedón férfiú állt előtte, kérve őt és ezt mondva: Jer által Macedóniába, és légy segítségül nékünk!
Mihelyt pedig a látást látta, azonnal igyekezénk elmenni Macedóniába, megértvén, hogy oda hívott minket az Úr, hogy azoknak prédikáljuk az evangyéliomot.
Elhajózván azért Tróásból, egyenesen Sámothrákéba mentünk, és másnap Neápolisba;
Onnét pedig Filippibe, mely Macedónia azon részének első gyarmatvárosa. És ebben a városban töltöttünk néhány napot.

ApCsel 6,5-12

Amikor a texasi Halálsorról szóló bejegyzést írtam, találomra választottam ki Napoleon Beazleyt - mert nagyon fiatalon végezték ki, és mert "nagy médiafigyelem közepette" halt meg, magyarán egy csomó újságíró nézte, ahogy beadják neki a méreginjekciót. Aztán jött a Google, és kiderült, hogy egész véletlenül betenyereltem a sűrűjébe.

El Mondóéknál az utóbbi bejegyzések közt találhatunk négy összetartozó és igen fontos írást, melyek ugyanahhoz a kérdéskörhöz kapcsolódnak - nevezzük a témát a legutóbbi poszt címét kölcsönvéve így: "szex és szentség".

Elsőként az Amerikában, szekuláris közösségkben trendivé váló szüzesség kérdését járják körül, majd biológusi-etológusi nézőpontból vizsgálják, jó-e a hűség (JÓ!), azután arra térnek rá, beleszóljon-e az egyház az államnak a melegek együttéléséről szóló jogalkotásába (NEM!), és végezetül rátérnek a szexualitás szerepére az igei alapú személyes keresztény életgyakorlatban.

Lehet olvasni, gondolkodni, vitatkozni, egyetérteni!

Hiteles lehet-e egy halálraítélt bűnbánata? A korábbi bejegyzéshez fűzött hozzászólásokban gyakori érvként merült fel, hogy persze, hogy megbánást tanúsít valaki az akasztófa árnyékában, de ennek nem lehet hinni.
Érdekes megnézni egy erre nagyon emlékeztető esetet a krónikák könyvéből: 

De Manasse elcsábítá Júdát és Jeruzsálem lakóit, hogy még gonoszabbul cselekedjenek, mint a pogányok, a kiket az Úr kigyomlált volt az Izráel fiai elől.
És noha megszólította az Úr Manassét és az ő népét; de nem figyelmezének reá.
Reájok hozá azért az Úr az Assiriabeli király seregének vezéreit, a kik Manassét megfogták és vasba vervén megkötözék őt két lánczczal, és Babilóniába vivék.
Mikor pedig nagy nyomorúságban volna, fohászkodék az Úrhoz az ő Istenéhez, és teljesen megalázta magát az ő atyáinak Istene előtt.
És könyörögvén hozzá megkegyelmeze néki, és meghallgatván könyörgését, visszahozá őt Jeruzsálembe, az ő országába. Akkor ismeré meg Manasse, hogy az Úr az igaz Isten.
Ezek után a Dávid városának külső kőfalát felépíté Gihontól napnyugat felé a völgyben, a halkapu bemeneteléig; Ofelt is körülvéteté magas kerítéssel, és Júdának minden megerősített városaiba seregvezéreket helyeze.

2Krón 33,9-14

Manasse a rossz királyok közül való, a Királyok könyve nem is ír erről a változásról, csak azt írja, hogy feláldozta a saját fiát, illetve:

És Manasse nagyon sok ártatlan vért is ontott ki, úgy hogy Jeruzsálem minden felől megtelt vele.

2Kir 21,16

Mi lehet kétségbeesettebb helyzet, mint az ellenséges ország börtönében ülve várni a kivégzésre? A hozzászólások logikája szerint ebben a szituációban nem lehet hiteles a bűnbánat. Istennek mégis elég jó.
Van még egy különös csavar a történetben: figyeljük meg, mikor ismeri meg Manasse, hogy az Úr az igaz Isten. Nem akkor, amikor a próféták figyelmeztetik; nem akkor, amikor jogos büntetésként elveszti a birodalmát és a szabadságát is; nem akkor, amikor az élete van veszélyben - hanem akkor, amikor megtapasztalja, hogy az Úr mindezek elenére kegyelmez meg neki. Ugyanígy vagyok ezzel én is. Nem arról ismertem meg az Istent, hogy miért, hanem hogy minek ellenére fordult hozzám.

Egynéhány nap mulva pedig monda Pál Barnabásnak: Visszatérve most, látogassuk meg a mi atyánkfiait minden városban, melyben hírdettük az Úrnak ígéjét, hogyan vannak.
És Barnabás azt tanácsolá, hogy vegyék maguk mellé Jánost, ki Márknak hívatik.
Pál azonban azt tartá méltónak, hogy a ki elszakadt tőlük Pamfiliától fogva, és nem ment velök a munkára, ne vegyék maguk mellé azt.
Meghasonlás támada azért, úgyhogy elszakadának egymástól, és Barnabás maga mellé véve Márkot, elhajózék Cziprusba;
Pál pedig Silást választván maga mellé, elméne, az Isten kegyelmére bízatván az atyafiaktól.
És eljárá Siriát és Czilicziát, erősítve a gyülekezeteket.